Álomküzdők (Joseph Ruben, 1984)

 Freddy Krueger színrelépésével egy időben Joseph Ruben – még jóval kilencvenes-évekbeli elszürkülése és a kifejezetten kínos Felejtés előtt – elkészítette a nyolcvanas évek szürrealizmusban pácolt tömegfilmjének egyik emblematikus darabját. Az Álomküzdők képi világában és megoldásaiban már Verhoeven Emlékmását előlegezi, de Rubent, a Philip K. Dicket adaptáló holland direktorral és a pengeujjú álommanót útjára indító Wes Cravennel ellentétben a legkevésbé sem érdeklik a túlzottan valószerű álmokból következő ontológiai problémák. Ezúttal, miképp maga a filmnézés, a zabolátlan víziók csupán arra szolgálnak, hogy résztvevőik szembenézhessenek legbensőbb félelmeikkel és elfojtásaikkal, miközben a Max von Sydow vezette álomkutató-intézet aktuális csodagyereke a zavart fejekbe belépve eltakarítja az éjszakai lidércnyomásokat. A cselekmény első kétharmadában kombinatorikus sorrendben érkező, a Nightdreams programadó pornóját idéző paciensek és látványos rémálmaik érezhetően háttérbe szorítják az Álomküzdők utolsó harmadában kibontakozó thriller-vonalat. Ugyanis, szemben Nolan idei filmjével, Rubennél az álombéli halál valós halált is jelent, ezáltal felkínálva a tökéletes merénylet lehetőségét: az Álomküzdők ezen a ponton olvasztja össze sikeresen a hetvenes évek politikai thrillereiből örökölt paranoiát, a nyolcvanas évek atomcsapás-filmjeinek szorongás-élményét és az említett Rinse Dream-mozi szürrealizmusát, olyan világot teremtve, ahol az álmok még nem veszik át a valóság helyét, de már komoly veszélyt jelentenek az álmodóra.

< Előző		Következő >